Ha jobbra nézek süt a nap, ha balra, akkor be van borulva. Az időkép szerinte 30%, hogy esni fog délig. Menjek bringázni vagy ne? Igazából már rég elindultam volna, hogyha a telefonom nem lenne szar, és nem 7 óra hossza alatt töltene fel kikapcsolt állapotban (mert ha be van kapcsolva egyáltalán nem tölt, csak merül). És igazából, ahogy itt várok arra, hogy el tudjak menni, úgy el is megy a kedvem. És jön az agyalás. Nincs kedvem egyedül. Kicsit feszült vagyok.
Hétvégén is az voltam. Elmentem bicajozni, hátha lenyugtat. Igazából mentem, hajtottam, ki voltam fáradva, de muszáj volt tekerni, és közben a sírás kerülgetett. Na nem azért, mert olyan nehéz volt tekerni, hanem mert egyáltalán nem éreztem semmi felszabadító érzést bringázás közben. Szóval még keményebben tekertem, egyre fáradtabb lettem, egyre jobban fájt, egyre melegebb volt, és én NEM lettem egyre nyugodtabb.
És miközben a Szilas-patak menti bringaút hosszú egyenesén mentem, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyivel jobb lenne most egy lóra felülni. Mennyivel jobb lenne most megpaskolni, hozzáérni, érezni benne az erőt. És rájöttem, hogy valójában utálok bringázni. Igazából akkor utáltam, de amúgy nem utálok. Csak valahogy mégsem ad akkora pluszt, mint egy lovaglás.
Kerékpározás
Felveszem a kerékpáros ruhám, felveszem a sisakot, felveszem a kesztyűt, megnézem a kerekeket, a fékeket, felpakolom a nyeregtáskát, felcsatolom a telefonomat a kormányszárra. Kitolom a biciklit a házból, elrendezem magam, Strava indításra kész állapotban. Még egyszer megigazgatom a bicajt, átlendítem a lábam a nyereg felett, és felülök a bicajra. Kényelembe dobom magam, megfogom a kormányt, elindulok és közben elindítom a Stravat. Én hajtom a biciklit, annyival megy, amilyen erős vagyok, annyival megyek, amennyire én meghajtom. Nem ellenkezik. Gurul előre, ha fordítom a kormányt fordul a bringa. Ha behúzom a féket megáll. Nem fáj neki ahogy váltok, nem fáj neki ha hirtelen fékezek. Egy tárgy. Egy tárgy, ami azt csinálja és úgy, ahogy én akarom. Egy tárgy, amiben nincs erő, csak annyi amennyit én beleteszek. Nézem a computert a kerékpáron, nézem a Strava-t. Nézem a sebességet, a lényeg, hogy egyre jobb legyen az időm. Teljesítmény. Ez az, ami számít a kerékpáron. Végül még hazafelé az utolsó szegmensem meghajtom teljes erőmből, még egyszer utoljára hagyom, hogy égjenek a combjaim. Aztán befékezek, megállok. Leállítom a Strava-t, megvárom, amíg szinkronizál. Megnézem az átlagom, a max sebességet, az elégetett kalóriákat. Gyorsan fejben kiszámolom, hogy valójában már meg is ettem, amit elégettem. Megnézem a szintet, megnézem a szegmenseredményeket. Felkapom a vállamra a bicajt, és visszaviszem a lakásba. Leteszem, kicsit letörölgetem, és elmegyek megfürdeni.
Lovaglás
Felveszem a lovaglónadrágomat, a cipőmet, egy pólót, ami koszos lehet. Elmegyek a lovardába, első utam a bokszba vezet, odamegyek a lóhoz, ő rám néz, beleprüsszög a pólómba, kíváncsian kutat. Keresi az almát vagy a répát. Adok neki egyet. Gyorsan bekapja, elmajszolgatja, majd az almalétől nedves száját beletörli a pólómba. Elmosolyodok, megpaskolom, majd bemegyek a nyergesbe. Felveszem a lábszárvédőt, előveszem a kobakot és akesztyűt. A vállamra kapom a kantárt, egyik kezemre veszem a nyerget, másikba a lóápolós doboz és a kobakom a kesztyűvel. Kimegyek, leteszem a felszereléseket a boksz mellé, csak a lóápolós dobozt viszem be. Elkezdem lecsutakolni a lovat. Közben elmesélem neki a napomat, elmondom, mit gondolok, hogy érzek. Ő hallgat. Néha hozzám dörgölőzik, aztán feltartott fejjel évezi, ahogy masszírozom. Mikor már csillog, előveszem a patakaparót, és megpróbálom kikaparni a patájából a koszt. Miután feladja, megunja és teljes testsúlyával rámnehezedik. Mérgelődök egy kicsit és meglököm, hogy áthelyezze a testsúlyát a másik lábára. Könnyebb neki, ha én tartom a lábát, és nem neki kell magát tartani. Érez. Van gondolata. Miután kész vagyok, felrakom rá a nyeregalátétet, aztán a nyerget. Elhelyezem, bekapcsolom a hevedert és minimálisan meghúzom. A ló elkezd mocorogni, már tudja, hogy ma munka lesz.Néha várja, néha nem. Akárcsak mi, emberek. Néha van kedve dolgozni, néha nincs. Aztán felteszem rá a kantárt, kicsit húzza a fejét. Ma megpróbálja megúszni a munkát. Nem sikerül neki, felteszem a kantárt, bekapcsolom a szíjakat. Kivezetem a bokszból, meghúzom a hevedert, beállítom a kengyelt. Beleteszem a lábam a kengyelbe, átlendítem magam a nyereg fölött. Benne ülök a nyeregben. Kézbe veszem a szárakat, és gyengédem megérintem a ló oldalát. Elindul. Finoman kezelem a szárakat, finoman érintem meg az oldalát. Nem húzom, nem rúgok bele. Mert ő érez. Neki fájhat. Kisétálunk a lovardából, és ráfordulunk egy ösvényre. Bemelegítünk. Aztán elkezdünk ügetni, könnyedén. Hirtelen megtorpan. Van előttünk egy zacskó a földön. Megijedt, félős. Próbálom rávenni, hogy menjen tovább, nyugtatgatom, elmondom neki, hogy nincs mitől félni. Majd oldalazva, hegyezve a fülét, a zacskón tartva a szemét, nehogy megtámadjon, elhaladunk mellette. Kiérünk egy nagy rétre, beugratom vágtába. Ezt szereti, érzem, ahogy menne. Minden izma megfeszül, húz. Kicsit előre dőlök, és engedem. Hallom ahogy lélegzik, hallom a prüszkölését, a patadobbanásokat, a szél süvít mellettünk, faljuk a métereket. Jókedvében bakol egyet. Nem esett jól, de ő örül. A rét egy szélesebb ösvénybe torkollik, előttünk
egy kidőlt fatörzs. Felveszem a lovat, egyenletesen vágtázunk. Látja a fát, fülel. Figyel rám, figyel a jelzéseimre, a fülét felém mozgatja. Érzem, hogy kész ugrani, felkészülünk. Érzem, ahogy megfeszül, elrugaszkodik, én kikönnyítek. Tompa puffanással érkezünk meg a túloldalra, és már megyünk is tovább. Megdicsérem, és megpaskolom. Könnyedén vette az akadályt. Hazafelé már csak ügetünk és lépünk, az utolsó részeken hosszú száron lépked, engedem, hogy kinyújtsa a nyakát. Néha megpróbál az út melletti fűből csipegetni. Folyton csak enni akar. Végül hazaérünk. Megpaskolom, mint annyiszor út közben, és megdicsérem szavakkal is. Leszállok, meglazítom a hevedert, kikötöm és lenyergelem. Rárakom a kötőféket, majd egy vizes szivaccsal lemosom az izzadságot. Miután kész, odavezetem a karámhoz, elengedem. Ő lassan elüget, megkeresi a legkoszosabb, legporosabb helyet, majd lefekszik és meghempergőzik. A vizes teste egyből koszos lett. Elmosolyodok, odaszólok neki, hogy milyen gonosz. Visszanéz, aztán elmegy inni. Én visszasétálok, megtakarítom a nyerget, a kantárt, elteszem őket. Én is iszom. Fogok egy pár almát, és visszasétálok a karámhoz. Leülök a fűbe, ő odajön hozzám. Érzi az almát. Bökdös az orrával, nyerít, keresi, kéri, hogy adjam oda. Odaadom neki, a nyála az almával együtt rám csorog. Nem bánom, megsimogatom a fejét, ő hozzám dörgölőzik. Mikor rájön, hogy nincs több nálam, elmegy legelni. Csak ülök, és nézem. Szeretem. Mosolygok. Boldog vagyok.
Az apropója ennek amúgy az volt, hogy vettem egy bringát. Hiperszuper jó, tetszik, meg örülök neki. Csak valahogy mégsem teljesen.
Szóval azt hiszem, ez a különbség a kettő között. Az egyiknél élek. A másiknál a teljesítmény számít. Nincs kedvem ma futni, nincs kedvem bicajozni. De érzem a hurkákat a hasamon. Sportolni kéne. Furcsa érzéseim vannak, amiket nem tudok beazonosítani. Dolgozni szeretnék. Valamit csinálni.
Quiet Agony 