És mégis megcsináltam

Emlékszem, még egy hónapja itt ecseteltem, hogy én ezt TÉNYLEG nem tudom megcsinálni, és tessék, most itt vagyok. Tegnap úgymond végleg érett lettem, ma kézhez is kapom a papírt róla. Talán annyira nem is lett rossz, persze jobb mindig lehetne, de nem ez a lényeg. Örülök és egyben szomorú is vagyok. Reggel felkeltem, és jó érzés volt túl lenni rajta, jó érzés volt, hogy ez is be van fejezve. Aztán szomorú vagyok, mert tuti hiányozni fog, és hirtelen olyan üresnek érzem magam. Nincs cél, nincs hova visszamenni. Ez nem olyan, mint egy nyári szünet, hogy tudom, hogy 3 hónap múlva újra visszaülök az iskolapadba. Ez olyan végleges. Nem nagyon tudok most mit kezdeni a szabadidőmmel, de valamit úgyis muszáj lesz. Mondjuk dolgozni, és nyelvet tanulni így nyáron. Aztán szeptembertől majd kiderül, hogy hova és merre. Tanulni szeretnék. Mert tanulni szeretek. Szeretek tudni, egyszerűen élvezem, ha megtanulok valamit. Lehet rosszul működöm, de tényleg élvezem. Szóval igazából örülök ennek az érettséginek, csak mégis olyan ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban.

Szóval nem is nagyon tudok most erről mást írni, nem volt annyira para, bevallom, szerintem maga az iskolába járás sokkal nehezebb volt. Nekem sokkal nehezebb volt megküzdeni azzal, hogy minden napra van valamilyen dolgozat vagy felelés. Nem is izgultam annyira az érettségin, azt hittem sokkal rosszabb lesz. Szóval remélem a környezetemben élőknek kellemes meglepetést okoztam azzal, hogy viszonylag teljesen nyugodt voltam. Meg aztán a szóbelin volt ugyan egy kis kiborulás, de 1-2 óra múlva teljesen rendben voltam, tehát valahogy ezt is sikerült megoldani. Azért ezt kicsit fejlődésnek érzem. Szóval valójában ez is egy pozitív pont.

Aztán vannak tervek a nyárra, pl, július 3-án Balaton-kör. Várom. Nagyon. Múltkor voltunk Velencei-tó körön és az is nagyon jó volt. Igaz, hogy az elején kb. szarrá áztunk, defektet kaptam, és a vonaton kellett megszerelni a bicajomat, de ügyesek voltak a srácok és seperc alatt megcsinálták, szóval végig tudtam “száguldozni” a tó körül. Kellemesen elfáradtam, szóval tök jó volt. Aztán annyira belejöttem a bringázásba, hogy betekertem Szolnokra. Cirka 40 km, másfél óra alatt. És akkor büszke voltam. Vagyis jó érzés volt, ott tekerni, és tudni azt, hogy haha én 40 km-ről jövök. A tanulással és a bizonyítványokkal sosem éreztem ezt, de az akkor jó volt. A sors fintora, hogy másnap elestem a bicajjal, így kényszerpihenőn vagyok most.

A Balcsi körig viszont rendbe szedem magam, meg kitalálom, hogy mit kezdjek a szabadidőmmel, mit tanuljak, aztán majd kiderül, hogy mi lesz  ebből az egészből…