Lekapcsolom a villanyt, mert bánt a fény. Felkapcsolom, mert idegesít a sötét. Benyomok valami zenét youtube-ról, mert beleőrülök a csendbe. Leállítom a zenét, mert túl hangos, mert túl éles, mert túl érdes, mert bántja a fülem. Kinyitom az ablakot, mert úgy érzem nincs levegőm. Becsukom az ablakot, mert félek, hogy valaki kintről néz, meg amúgy is fázom. Na ez az amikor azt érzem, hogy nem tudom eltalálni azt, ami jó. Nem ez, nem az amikor semmi nem jó. Ez az unalom. Amikor nem tudsz semmit sem csinálni, de már szinte megőrülsz, hogy semmit nem csinálsz. Dolgozni, takarítani stb. Jaj, ha ez ilyen egyszerű lenne. Amúgy az, de valahogy mégsem. Még egy hónap, és végre lesz valami, amit csinálhatok. Megyek Pestreeeeee!!! És amúgy örülök neki, és várom, és izgatott vagyok. Örülök, hogy végre Ő is ott lesz meg ilyenek, mert amúgy ja, hétköznaponként nagyon hiányzik… aztán a maci mégsem pótol semmit :(. Meg amúgy felvettek. Jó hír? Rossz hír? Nem tudom, nem tudom eldönteni, más lehetőségem nagyon nincs, nem vagyok miatta rosszkedvű, de nem is hoz lázba. Olyan semleges… Az, hogy esetleg majd munka lesz, meg közös albi, na az sokkal jobban izgat.
Amúgy nem tudom, hogy vagytok vele. Én szeretem az ilyen félig alternatív, félig rock, félig olyan “fenesetudja” számokat. Azért írok számokat, mert nem az együtteseket szeretem. Nem tudom azt mondani, hogy szeretem a Kowalsky meg a Vegát vagy az Intimtorna Illegált, mert nem. Néhány számuk oké, de amúgy alapvetően nem nagyon tetszik. És akkor igazodjatok ki rajtam, hogy most szeretem-e őket vagy sem. Nem szeretem őket, de van néhány szám, amit naaaagyon szeretek.
Aztán vannak a “klasszikusok”. A Tankcsapda, a Road stb. És nem akarom kihagyni a Bikinit. Főleg, hogy voltam egy koncerten… És mint kiderült, nem is ismerek tőlük csak pár számot, és hát amikor már egy órája zenéltek, de én még egy számot sem ismertem fel, akkor azt olyan cikinek, de egyben viccesnek is éreztem. Aztán csak eljött az a szám és tudtam énekelni, hogy “részegen ki visz majd haza”.
Gyors váltás (nem tehetek róla, a gondolataim kicsit most ugrándoznak). Lehet el lesz adva a bicajom, ez pár napon belül kiderül. Mellesleg iszonyat jó volt a Balatonkör. Túl hosszú lenne részletezni, de a lényeg, hogy nagy élmény volt, és jól éreztem magam. Még akkor is, amikor eltévedtünk a Badacsonyban, és +50 km-t tekertünk aznap. Amúgy is összesen 365 km-el fejeztük be a kört a 220 helyett.
Aztán rávettek arra is, hogy elmenjek a Hungaroringre tekerni. Na hát az még nagyobb élmény volt. De igazából féltem. Féltem mert a CoffeRide-osokkal mentünk, akik meg ilyen droid módon tekernek, és csak a hátukat látod.. 😀 Na jó, ha jó kondiban vagy, akkor nem. De én nem vagyok jó kondiban. Tehát na, síkon még bírtam azt a 34 km/h sebességet, de amikor az emelkedőn felfele sem lassítottak, akkor kezdett para lenni a helyzet. Tehát a CoffeRide-osokkal való tekerés közben kb. ez a gondolatmenet futott le az agyamban:
“Uh végre ideértünk a találkozóhelyre. Úristen, máris milyen sokan vannak. Úristen milyen jó bringáik vannak. Azért kicsit örülök, hogy Peti bicaja van alattam. Így is mindenki néz, szegény milyen hüléyn érezheti magát az én régi bringámmal. Mégtöbben jönnek. Mégjobb bringákkal. Te jó Isten, én haza fogok menni. Jön egy csaj, haza fogok menni, ne ne szóljon hozzám. Hozzámszól, mosolygok, válaszolok, ad matricát. Indulunk. Mi? Máris? Nincs is időm felkészülni. Na jó, vágjunk bele, annyira vészes nem lehet. Tudok én tekerni, ha akarok. Elindultunk, elfelejttem becipzározni a pulcsim, basszus. Na mindegy. Ó, ez ne is olyan vészes, nem mennek olyan gyorsan, ezzel tudni fogom tartani a lépést. Na jó, mégis gyorsak. 35-el tekerünk. Istenem, mennyi kocsi, milyen forgalom. Pedig a pestiek azt mondják, hogy ez semmi. Akkor milyen lehet a valami? Inkább nem gondolok bele, hogy kell majd hazajönni. Kiértünk Pestről. Szupiii, már nem lehet olyan messze. Mi? Még 15 km? Ebben a tempóban? Miért lettek gyorsabbak? Vagy csak én lassulok? Vááárj, felfelé megyünk. De akkor miért nem lassítanak? Hogy tudnak felfelé is ugyanannyival menni? Vagy ez nekik nem is emelkedő? Csak én vagyok itt alföldi? Én nem szoktam ám hozzá az ilyen “hegyekhez”. Basszus nem kapok levegőt, teli van ilyen slejmes izével a szám. Nem baj, gyerünk, menjünk, utol kell érni Robit. Tekerj, már nincs sok, menni fog. Énekelj. I can walk on water I can fly I will keep on figting till I die.. I will, ahj végig se bírom mondani annyira szuszogok… never be afraid again, I will keep on fighting till the end. Robi előttem. Hátranézek Petire, kérdőn, olyan ‘most mi van’ fejjel. Oké, az tmondta, tényleg gyorsan mennek, akkor csak nem én vagyok ilyen béna. Lassítunk, ez az. Nem baj, menni kell tovább. Már teljesen eltűntek. Azt sem tudom, merre kell menni. Robi sem. Na de megvan. Fordulunk Mogyoród felé. Még egy emelkedő. Fáj a combom. NEM! Nem fáj a combom, megyünk tovább. Menni kell. Teker, teker, teker. Hajráááá! Jön egy srác, Peti valahol lemaradt. Hol van? Nem megyek nélküle, megvárom. Hol van már? Robi elhúz, én akkor sem hagyom egyedül. Ah látom, ott van kékben. Nem basszus, az nem ő. Hol vagy mááár? Na végre, az már tényleg ő. Gyerünk. Ráfordultunk a Hungaroringre vezető útra. EZAAAAAZ. Mindjárt vége, már teljesen kivagyok. Micsoda? Azt mondta a srác, hogy még egy utolsó kemény emelkedő a végéig? Hova emelkedünk már? Én nem akarok elszállni, meg semmi ilyesmi. Én csak a Hungaroringen akarok tekerni. Ajj basszus, na gyerünk. Kiálll a nyeregből. Uhh jó ez a fékváltókar, rá tudok támaszkodni. Szegény Peti, szenved a bringámmal :(. Olyan köcsög vagyok, neki kéne azzal mennie, tuti szid, hogy kisajátítom a bicaját. Jó lenne nekem a KTM is. Ezen meg nincs kistányér, nem baj, egy kis izommunka. Megelőzzük Robit. Megelőztük, hajtanom kell, mert ha lassítok, akkor nem tudok feltekerni. Ez az vége. Na de várjunk. Hol vannak a fiúk? Áh, látom, ott van Robi, jönnek erre. Akkor megyek tovább, biztos látnak. Még egy emelkedő.. NEEEEE. Na utolsó tényleg, vágjunk bele. Felszáguldozom. Kééééész. Megvárom a fiúkat itt. De hol vannak? Sehol nem látom őket. Már 3 perc eltelt… gyalog is felértek volna. Ott meg az a srác hülyének néz, hogy itt állok. Felém jön, ne. Ne, ne ne. Ne kérdezzen semmit, menjen el mellettem. Basszus, csak megkérdezte, hogy van-e valami baj. Ami azt illeti rendes is volt. Várok tovább, hol vannak már, lassan nagyon indulni kéne. Inkább odacsorgok lassan a rajtszámokhoz. Áh végre, itt vannak. Hát én még soha nem örültem ennyire a két fiúnak.” – szóval nagyjából így lehetett volna leírni a gondolataimat. Végül csak sikerült odaérni Mogyoródra, ott meg már szuperjó volt az egész, sima aszfalt, lejtő, emelkedő, sík, kanyarok, minden mi szem-szájnak ingere. Na szóval hiperszuperjovolt 😀
Nem tudom, mi lesz, ha eladjuk a bringákat. Muszáj venni, de tény, hogy a pénz is jól jönne. Na de azt hiszem ez elég is, mert több mint 1100 szónál járok . Szóval egy utolsó pár kép a Balatonkörről és a Hungaroringről, meg a bicajokról is, és jó éjszakát!🙂