Nem akarok felkelni reggelente az ágyból. Nincs erőm. Nem akarok felkelni minden egyes nap, és végigjárni ugyanazt az utat, végigjátszani ugyanazt a játékot. Elfáradtam, és elértem arra a pontra, amikor a fürdésnek és hajmosásnak újra filozofikus jelentősége van, és ahol az étel már semmi más csak kalória, azaz felesleges, de szükséges rossz. Hétvégén nem ezt érzem, akkor szeretek felkelni, de hétköznap minden nap meghalok egy kicsit.
Azt, hittem, hogy a múlt hetem lesz a leghúzósabb, és azon imádkoztam, hogy csak valahogy éljem túl. Meglepően könnyen ment, bár egy csomó szorongást előidéző helyzetbe kerültem. Talán a legjobban a forgalmi vizsga (igen, mert másfél év kihagyás után végre befejeztem a jogsit) és a szakmai próbaérettségi írása frusztrált. A vezetés sikerült, méghozzá úgy, hogy egy hibavonalat sem kaptam, a szakmai érettségi is. Hát ha teljesen magamtól írtam volna, akkor valószínű kettő is négyes lett volna a háromból.. szóval annyira nem is vagyok jó. És akkor ez volt a két legnagyobb stresszforrás. Na meg anyu. És itt jön a képbe ez a hét.
Feszült vagyok. Egy pár órája még zokogva feküdtem az ágyamban, és azt hittem, hogy most mindennek vége lesz. Kerek 55 percig folytak a szememből a könnyek, és a végén is már csak azért fejeztem be, mert fájt a fejem a sírástól, nem láttam a felduzzadt szemeimtől, nem volt több zsebkendőm, be voltam rekedve, köhögtem és mert szerintem elfogytak a könnyeim, mert egyszercsak nem tudtam tovább sírni. Ott ültem és üveges tekintettel meredtem magam elé. Nem sírtam, de valahogy belülről még mindig ugyanúgy fájt. Kijött belőlem minden feszültség, fájdalom, kétség.
A helyzet az, hogy nem érzem úgy, hogy én képes lennék kitartani még az érettségiig. Két hét van már csak hátra, és én nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy ezt végigcsináljam. Pont most van a legnagyobb hajrá, gondolom mindenki most akar még csodát művelni a diákokkal. Nem tudom, mi értelme van annak, hogy érettségi előtt két héttel még ránk nyomnak 50 kiló súlyt, hogy cipeljük, hogy teljesítsünk, hogy stresszeljünk még egy kicsit. Nem tudom ki, hogy van vele, de én úgy érzem, hogy ezzel a hatalmas nyomással semmi mást nem érnek el, csak azt, hogy az érettségiig teljesen kimerülök. Mert már most azt érzem, hogy képtelen vagyok bármit is csinálni. Órákig ültem ma a töri felett és semmit nem értettem meg belőle, üresen csengtek a szavak, semminek nem volt értelme. És akkor nem csináltam semmi irodalmat, matekot, szakmait, angolt sb. Nem vagyok képes tovább csinálni ezt, olyan feszült és ideges vagyok tőle. Már semmire nem tudok úgy igazán koncentrálni. Ha ezt a hetet még végigcsinálom, tuti biztos, hogy kudarc lesz. Kudarc, ami lehúz a mély depresszióba, és akkor ember legyen a talpán, aki érettségiig ki tud ebből húzni. Talán én vagyok a gyenge, talán egyedül én vagyok az, aki nem tudja ezt így végigcsinálni, de ha ezt most megcsinálom, lehet utána soha többé nem kell semmit. Nem bírom, és nem hiszem, hogy van annak értelme, hogy még jobban tönkretegyem magam a suli miatt.
Magyarul teljesen kivagyok az érettségi meg a suli miatt. Tetézte eddig a jogsi, az hogy anyu kórházban van, apám hívogat, itthon mindig vita van. Nem tudom ezeket kezelni. Egyetlen jó dolog van most, és köszönöm, hogy nem hagy ott sosem. Talán nem is tudja, de valójában nagyon is hálás vagyok Neki, mert nagyon rég nem voltam már akárcsak egy napra is, de boldog. És nélküle talán már nem is élnék.
Egyszóval sok a stressz, én nem bírom, de muszáj, és igyekezni kell, de közben meg nem is akarok felkelni az ágyból, vagy éppen világgá akarok rohanni, és tényleg úgy érzem, hogy nem tudom megcsinálni, de mindenki azt mondja, hogy meg kell csinálnom, és senki nem tudja, hogy én TÉNYLEG nem vagyok rá képes, és közben meg mégis, és totál káosz és zűrzavar. Meg stressz, ideg, fájdalom, szomorúság, kétségbeesés, vágyakozás, maximalizmus, 100%. És ezt a mondatot még muszáj ideírnom, mert így meg lesz a 700 gépelt szó, ami annyival sokkal szebb és kerekebb, mint a 630, és nagyon idegesített volna, ha nem annyira szép kerek szószámmal végzek. Gondolom ez is maximalizmusom, vagy perfekcionizmusom vagy mim… nem tudom, hogy valaha sikerülni fog-e megszabadulnom ettől. Vagy a depressziómtól, vagy a személyiségzavaromtól, vagy bármi mástól, ami akadályoz abban, hogy egy kerek, egész, normális életet tudjak végre élni.