Ismerős idegen

Van ez az érzés. Ez az ismerős, komfortos, nyomasztó, sötét, nyugtató, mindent elsöprő érzés. Van az, amikor újra hazatérsz. Minden ugyanaz. A falak, a bútorok, a képek a falon, a pecsétek a szőnyegen. A telefonod töltőjét ugyanabba a konnektorba dugod be, mint máskor. Félrefordított fejjel állsz a hűtő előtt, keresel valamit, de aztán meggyőzöd magad, hogy nem is vagy éhes. A lépcsőt kettesével veszed. Vannak dolgok, amik soha nem változnak.

Itthon vagyok. Egyedül. És újra itt van ez az érzés, de most valahogy más. Megváltoztam, holott körülöttem minden ugyan olyan. Nosztalgiázva jutnak eszembe a dolgok, amiket tettem, a szavak, amiket mondtam, az érzések, amiket éreztem. Hiányzik. Hiányzik a magány. Meglepő módon hiányzik az az elkeseredettség, az a mérhetetlen szomorúság, fájdalom amit éveken keresztül éreztem. Már annyira otthon éreztem magam benne, és ezt olyan hirtelen kellett elválasztanom magamtól, hogy talán nem volt időm búcsút mondani a nagybetűs Fájdalomnak. Talán ezért hiányzik. Egy elvarratlan szerelmi szál, ami újra és újra eszembe jut. Most, hogy itthon vagyok még intenzívebben hívogat, szinte kérlel, hogy emlékezzek rá. Én pedig engedelmeskedem.

Visszaemlékszem a közös pillanatokra. Eszembe jut, ahogy az udvaron sétálgattam egy nyári napon, és kötelet kötöttem a garázs egy felső csövére, amolyan próbaképpen. Eszembe jut, ahogy elkeseredettségemben megittam egy pár pohár pálinkát, mert nem akartam érezni ezt. Eszembe jut, amikor a szülinapomon sajgó combokkal megettem egy szelet tortát és gyűlöltem magam érte. Eszembe jutnak a hajnali virrasztások, az éjszakai sírások, az iskolai szorongások, az esti fürdés-evés tortúrák. Eszembe jut minden. És valahol vágyom rá. Vágyom arra a fájdalomra. Vágyom arra a tudattalan fájdalomra, amikor még nem tudtam, hogy valami baj van velem, csak éreztem, hogy fáj. Amikor még senki nem tudta, hogy mennyire el vagyok cseszve.

Ott ahol most vagyok, nem tudok egyedül lenni. Mindig lesz ott valaki, éppen annyi időre, hogy ne tudjam megélni a teljes magányt. Tettetnem kell a boldogságot, a motivációt, az elkötelezettséget, mert ott még senki nem ismer. Ott csak átlagos lány vagyok, így meg kell felelnem ezeknek. Ez pedig fárasztó, nagyon fárasztó.

Szóval itt vagyok, rám törnek az emlékek, hullámokban futnak rajtam végig az érzések. Hol sírni tudnék, hol csak feküdni és nézni magam elé. Ma egyedül alszom. 10 hónapja először. Kicsit félek, kicsit sírhatnékom lesz tőle. Kicsit kíváncsi vagyok. Kicsit azt hiszem, hogy a barátom örül ennek, örül hogy végre megszabadul tőlem. Félek, hogy nem szeret, hogy sok vagyok neki, hogy tényleg csak a második választás vagyok. Nem tudom, hogy valaha le fogom-e tudni küzdeni ezt az érzést. Elfelejtettem a macit. Bánt. Egyedül vagyok. Félek. Szorongok. Szorít a mellkasom. Kicsit fáj. Kicsit nyugtat. Kicsit éltet, kicsit megöl.

Ez a magány, ez az ismerős Magány, most valahogy idegen lett. Megváltozott. Ki gondolta volna, hogy a Magány is meg tud változni, hogy máshogy szorongat, hogy máshogy fáj, hogy máshogy lüktet? Hogy a jól ismert dologból egyszerre csak egy ismerős idegen lesz…?

A kislány

A kislány az előszoba padlóján kucorog, az anyja lábát fogja. Látszólag semmi kedve bemenni az idegenek közé a nappaliba, hiába hívják őt, és hiába mondják, hogy milyen nagyra nőtt. Ő még nem látta őket, a hatalmas mosolyuk is csak egy ijesztő görbület az arcukon. Fél. Nagyon fél. Nagy szemeivel segélykérőn néz az anyukájára, hátha megmenti. Az apukája azonban egyből leszidja. Miért nem köszön? Miért nem jön be? Mégis mit képzel, azonnal álljon fel, és menjen be a nappaliba a többiek közé. Aztán az anyjához fordul, és kérdőre vonja, hogy miért nem tudta a hisztit kinevelni a gyerekből. A kislány ijedten néz az apjára. Már megint ő a hibás, az anyukáját is miatta szidta le. A félelem mellé valami más is beköltözik a kislány szívébe: fájdalom.

Az apja nem érti, az anyukájának esélye sincs megérteni. Az apja elkezdi felrángatni a földről, hogy menjen be, de a kislány rémülete és fájdalma sokkal nagyobb, mint az apja ereje. Teljes erővel ellenáll, és közben hang nélkül sírni kezd. Az apja észre sem veszi, legalábbis úgy tesz. Erélyesen, némi agresszióval a hangjában egyre csak azt hajtja, hogy fejezze be, legyen végre nagy. A kislány könnyes szemmel kuporog az előszobában, belebújik a kabátokba, a vendéglátók is könyörögnek neki, hogy menjenek be. Az ottani gyerekek elkezdik rángatni. A felnőttek bemennek a nappaliba, és otthagyják őket.

A kislány elárulva érzi magát. Egyedül hagyták. Ő csak szerette volna ha valaki megérti, de abban a pillanatban rá kellett jönni, hogy soha nem fogják megérteni azt a határtalan félelmet és az azt követő fájdalmat. Nem mer bemenni, nem mer köszönni, ezért ő rossz gyerek. Verést érdemel. Ha nem megy be, ha nem áll fel magától, rángatni kell. A neveletlen és a hisztis szavak minden mondatban elhangzanak. Az anyja egy hülye kurva, aki nem tudja megnevelni a gyereket. És a lány nem tudja elmondani, hogy ő csak fél, és ezek a szavak, amiket a félelem miatt kap, fájnak. Nagyon fájnak.

A gyerekek tovább rángatják őt, hiába nem akar. A ruhájánál fogva húzzák őt a földön, hogy menjen be, a lány egyre csak sír, de senkit nem érdekel. Nem akar ott lenni. Utálja a szüleit, amiért nem értik. Utálja, amiért nem értik, hogy ez nem egy hiszti, amit direkt csinál, hanem egy bénító félelem, ami úgy fogja körbe, hogy nem tud egyedül elszabadulni. Minél jobban próbálják őt ebből kirángatni, szidással, veréssel, rángatással, annál szorosabban fogja körbe őt a félelem. És fáj neki. Fáj, hogy nem tud normális gyerek lenni, mert nem érti, a többi gyerek hogy tud annyira önfeledten játszani. Fáj, hogy mindig leszidják, hogy rángatják, hogy azt mondják rá, hogy rossz és hisztis, hogy senki nem próbálja megérteni, hogy az anyukáját is miatta szidják le. Talán ez fáj neki a legjobban. Látni a könnyeket az anyukája szemében. Ő nem akar fájdalmat okozni senkinek. Ő nem akar teher lenni, ő nem akar rossz, neveletlen és hisztis lenni.

Egy kislány a lábát összefogva kucorog az előszobában, mogyoróbarna szemében fájdalommal kevert félelem bujkál. A többi gyerek a ruháját fogja és a földön húzza, ő pedig tűri. A könnytől fátyolos szemével benéz a nappaliba. A felnőttek látszólag jót beszélgetnek, a kislány azonban mást lát. Az apja tekintete rá téved, villámokat szór. Utálja a gyerekét, amiért ennyire lejáratta az ismerősei előtt. Aztán az anyjára ugyanezt a gyűlölettel teli tekintetet szegezi. Őt is utálja, amiért ilyen gyereket szült, amiért nem volt képes megnevelni.
A kislány szemében ekkor valami megváltozik. Már nem fél. A félelem helyét átvette valami sokkal mélyebb és sötétebb dolog. Talán a felismerés. Tudja, hogy ő soha nem lehet elég jó az apukájának, az anyukájának, az ismerősöknek, a gyerekeknek a játszótéren. Bármennyire próbálkozik, hogy normális legyen, nem megy neki. Hiába érzi belülről azt a határtalan szeretete, amit csak egy gyerek érezhet, senki nem törődik vele. Csak azzal törődnek, hogy ő milyen neveletlen. A fájdalom már a testén is látszik. Kicsit meggörnyed. De már nem sír. Már rájött arra, hogy minden miatta van. Rájött, hogyha ő nem lenne, mindenki boldogabb lenne. Nem okozna csalódást senkinek, nem okozna fájdalmat az anyukájának, azoknak akiket szeret, és minden a legnagyobb rendben lenne.

És ott, akkor abban a pillanatban egy négyéves kislány életében először gondol valami nagyon sötétre. Arra, hogy talán nem kéne ezen a világon lennie. Ott érzi először, hogy mekkora megkönnyebbülést hozna számára egy fényes kés. Hogy mennyivel könnyebb lenne nem érezni ezt a határtalan fájdalmat, hanem egyszerűen csak békére lelni, és másoknak is jót tenni azzal, hogy eltűnik. Igen. Már tudja. Szeretne eltűnni. Azt akarja, hogy mindenki boldog legyen, és látszólag ez csak akkor valósulhat meg, ha ő már nem lesz itt.

Have you ever felt this?

Éreztétek már azt a bizonyos érzést, amikor teljes szívetekből gyűlöltök valakit, de bármit megtennétek érte, hogy ne hagyjon ott?